„Minden elveszettnek tűnt, amíg azt nem éreztem, hogy gyengéden megrázol, drága Isteni Anyám. Mivel törődsz a gyermekeddel, felébresztettél engem a rémálmomból.”

Anya, köszönöm, hogy felébresztettél engem!

Tegnap rémálom gyötört: az anyagi világban voltam rab. Féltem, szomorú voltam és depressziós. Állandó háború dúlt és vitatkozás zajlott a nemzetek, törzsek között, sőt, még a családokon belül is. Az emberek annyira rászoktak a nemi életre, a húsevésre, a kábító és mámorító szerek fogyasztására, hogy többnyire csak aludtak, és az életük hátralevő részét értelmetlen cselekedetekre pazarolták.

Ebben az álomban sok őrült, hajléktalan embert láttam, akik éheztek. Az érzékeik börtönében e világnak minden lakója folyton aggodalmaskodott, amit másokra vetített, ennek agresszió és sértegetés lett az eredménye. Nem bíztak egymásban az emberek, mert mindenki csaló volt. Akik úgy vélték, hogy kicsit kevésbé bűnösök, hatástalan vallásos életstílusba merültek, ami nem segített nekik abban, hogy a kötöttségektől megszabadítsák saját magukat és azokat, akik tőlük függtek. Bolyongtam, s őrültként kerestem valami magasabb rendű, értelmesebb megtapasztalást, és őrültségemben kétségbeesetten boldogtalan voltam.

Mivel nem akartam meghódolni, megpróbáltam elvonni valahogy a figyelmemet minderről: egyetemi tanulmányokat folytattam, különféle munkákkal és társadalmi kikapcsolódással kísérleteztem. Rengeteg barátom volt, mindegyikük a frusztráció más és más ízét hozta az életembe. Megpróbáltam a frusztrációmat a másik nem segítségével szőnyeg alá söpörni, és a tökéletes partnert kerestem. Csak a mély elégedetlenséget találtam magamban, illetve a zsémbelő lelkiismeretem eközben arra emlékeztetett, hogy csupán tettetem, hogy boldog vagyok.

A fájdalom égetett, szenvedésemet szavakkal leírni lehetetlen. Az unalom és gyötrelem követtek mindenhova. Az öngyilkosság gondolata incselkedett velem, mint egy kéjvágyó szerető. A miszticizmushoz és spiritualizmushoz fordultam, e tévhitben keresve a tisztánlátást. Minél inkább elmerültem a szervezetek ténykedéseiben, annál szervezetlenebb lett a saját életem. A kínom akkor hágott a tetőfokára, amikor végül megértettem, hogy ez nem az én otthonom, de semmit sem tudtam a saját helyemről.

Csatlakoztam a bhaktákhoz. Bár nem voltak nagyon hűséges gyakorlók, legalább tudták, hogy ki kell jutniuk ebből a világból. A legtöbben küzdöttek egy ideig, majd feladták az erőfeszítést, és újra megpróbálták magukat beleszőni az illúzió szövetébe.

A betegségem napról napra fokozódott. Szívem Urához könyörögtem; arra vágytam, hogy csatlakozhassak Hozzá a királyságában. Élvezettel olvastam a kalandjait és kedvteléseit, és amiatt sajnáltam magam, hogy képtelen vagyok bennük részt venni. Elmémmel játékokat űzve, elfoglaltam magam, hogy kevésbé érezzem haláltusám súlyát. Talán én magam voltam a probléma? A legtöbb ember végezte a dolgát, és nem zavarták meg a menekülés gondolatai. Miért hagyta az Úr, hogy ilyen tisztító tűzön menjek keresztül? Indokolatlan kegyedért kiáltok.

Minden elveszettnek tűnt, amíg azt nem éreztem, hogy gyengéden megrázol, drága Isteni Anyám. Mivel törődsz a gyermekeddel, felébresztettél engem a rémálmomból. Nincsenek szavak arra, mennyire megkönnyebbültem és milyen boldog voltam, amikor rájöttem, hogy a pokoli börtön egy álom volt csupán. Leírhatatlan boldogság kerített hatalmába, amikor megtudtam, hogy soha el nem hagytam egy pillanatra sem a társaimat és a mestereim lakhelyét. Az atyám nem hagyott el engem. Anyám gyengéd törődése újra a csodálatos valóságba emelt, amelynek magam is része voltam.

Ó, Isteni Anyám! Azért imádkozom, hogy sohase menekülhessek kegyes pillantásod elől! Az éberséged nélkül az élőlények megkönnyebbülést nem ismerve szenvednek pokoli illúziótól és álmoktól az anyagi világegyetemben... Hálás maradok Neked...