Felébredve

„Radhe, Radhe!” – hallottam a kiáltásukat. Azt hittem, álmodom, de nem álmodtam.

„Radhe Radhe!” – Volt, aki ugrándozott, volt, aki kiáltozott, mások sírtak... Nem a szomorúság könnyei voltak, hanem a nagy eksztázisé. A legszentebb név nektárjába merültek, a levegő izzott, táncolni és örvényleni kezdtek, testük minden sejtje vibrált. Az eksztázis robbanása, melyet együttes kiáltásaik növeltek, szélvészként söpört végig a termen.

Hallgatták egymást, ahogy kimondták a szent neveket. Ahogy Radhe mindent átható kegyességén meditáltak, saját boldogságuk is növekedett. Ahogy elmerültek ebben az édes ízben, hálásak voltak, hogy megoszthatják ezt az isteni tapasztalatot a szeretteikkel.

Egy együttérző édesanya szeretete mindenkinek megérinti a szívét. Mindenki az áldásáért áhítozik. Amikor az apa látszólag nem törődik gyermekével, az anya szeretete pótolja az apa figyelmét. Amikor az anya boldog, mindenki más is az.

Srimati Radharani miatt olyan fontosak a Földön élő anyák a növekedésünk és jólétünk szempontjából. A gyermek dolgai érdekében az apához fordulva a hozzáértő anya úgy beszél és cselekszik, hogy teljesen elégedetté tegye a gyermeket és az apát is, őket pedig lenyűgözi az anya állhatatossága és könyörületessége.

Ó, univerzum Anyja, annyira nagy szükségünk van Rád! Annyira természetesnek vettük mérhetetlen könyörületességed, oly sok szolgálatot fogadtunk el Tőled s cserébe csak fájdalmat okoztunk Neked. Kérlek, bocsáss meg nekünk! Mindent feláldoztál az összes gyermekedért, mi pedig gyengéden szeretünk Téged, de hogy tudjuk kifejezni ezt a szeretetet?

E gondolatnak az ereje felriasztott engem, s hangok szimfóniájára ocsúdtam fel – olyan édes hangok voltak, hogy minden egyes kiáltás dallamosnak tetszett, Sri Radhehoz szóló fohásznak.

A „Radhe! Radhe!” édes kiáltásának hangja elárasztotta testemet, s gyengéden megcirógatott. Mint egy szelíd felhő lebegtem, egyre magasabbra és magasabbra törve, egy évezred szennyét és kételyeit hagyva magam mögött. A többi lelket követve örömömben megborzongtam, amiért ezek a ragyogó és gondos lények között lehetek.

„Radhe! Radhe!” Ó, isteni mivoltodban dicsőséges Isteni Anya, könyörgünk Hozzád, hadd kapjuk meg a lehetőséget arra, hogy szolgálhassunk Téged! Bár érdemtelenek vagyunk rá, a kegyedet mégis egyre nagyobb igyekezettel szórod ránk.

„Radhe! Radhe!” – kiáltom a neved. A felismeréstől és az őszinte méltányolástól megvilágosodva, másokkal együtt érek ki a sötétségből a fényre, és többé nem mocskol be a magány és tehetetlenség érzése. „Radhe! Radhe! Jaya Sri Radhe!” A neved utat tör magának az ajkunkon keresztül ebben a boldog hangvibrációban.

Ébren voltam, vagy csak álmodtam? Mi lesz az én valóságom? Kedves Isteni Anyám, halld meg kiáltásom! Isteni lótuszlábaid elé helyezem a dolgomat. Én vagyok az a kétségbeesett, alkalmatlan koldus, aki egy áldott pillanatra hallhatta a Te neved. 

Az elkülönülés tényleg elviselhetetlen?

Kedves Uram, én vagyok aki azt mondja, hogy Tőled és az országodtól való elkülönülés elviselhetetlen, de tényleg így gondolom? A minap nagyon nehéz szolgálatom volt, de észrevettem, hogy néhány társamnak kellemes feladat jutott. Irigy lettem rájuk. Azt mondtad, hogy aki kedves Neked, az sosem lesz irigy, ezért nem szabad abba belefásulnom, hogy távol vagy tőlem.

Kedves Uram, én vagyok aki azt mondja, hogy Tőled és országodtól való elkülönülés elviselhetetlen, de tényleg így gondolom? Oly sok lehetőséget adtál, amivel dolgozhatok: bhaktákat, pénzt, templomokat, farmokat, autókat, gyárakat és üzleteket. Úgy vezetem őket, mintha én lennék a tulajdonos. Azt mondtad, hogy aki kedves Neked, az nem tekinti magát semmi tulajdonosának. Hamarjában tulajdonjogot formálok mindazon dolgokra, amelyekre a Te nevedben felügyelek, azonban hol ragaszkodom én Hozzád?

Kedves Uram, én vagyok aki azt mondja, hogy Tőled és az országodtól való elkülönülés elviselhetetlen, de tényleg így gondolom? Minden nap csak azért igyekszem, hogy a hamis egóm féktelen étvágyát valahogy kielégíthessem. Úgy tűnik, minden ízt élvez és egyre többet követel. Azt mondtad, hogy aki kedves Neked, az mentes a hamis egótól. Mikor adom fel végre ezt a nagy terhet, és lépek közvetlen kapcsolatba a Te Isteni Személyeddel?

Kedves Uram, én vagyok aki azt mondja, hogy Tőled és az országodtól való elkülönülés elviselhetetlen, de tényleg így gondolom? Olyan könnyedén aggodalmat okoznak nekem mások, s ez jelzi, hogy nem állok szilárd lábakon, mert ha úgy lenne, hogyan is lehetne ilyen könnyen megingatni? Hangsúlyoztad, hogy akik kedvesek Számodra, azoknak mások képtelenek aggodalmat okozni. Ha valóban Téged szolgálnálak és Érted dolgoznék, a környezetem nem tudná így elvonni a figyelmemet! 

Kedves Uram, én vagyok akit lesújt, mert Tőled és az országodtól való elkülönülés elviselhetetlen, de tényleg így gondolom? A hagyomány és a világi gondolkodás vezérelnek engem állandóan. Említetted, hogy mennyire kedvesek Neked azok, akik nem veszik figyelembe a közönséges dolgokat, és mindig várják a csodát. Te Magad sem vagy közönséges, ezért akinek nincsen ilyen látásmódja, alkalmatlan rá, hogy értékelje a Te legfelsőbb különleges természetedet és hajlékodat.

Én vagyok az az állítólagos híved, aki azt mondja, nem bírja elviselni a Tőled és országodtól való elkülönülést, de ismételten kérdezem: tényleg így gondolom? Boldogságot, kényelmet és kellemes helyzeteket élvezek. Amint balsorsot, fájdalmat, ínséget és kellemetlenséget tapasztalok, gyorsan visszavonulok, hogy az ilyen helyzeteket elkerüljem.

Gyáva vagyok, aki ragaszkodik az anyagi kötőerőkhöz, ezért az anyagi szenvedés és boldogság olyan számomra, mint tűz és a víz.

Itt vagyok én, ki azt mondja, hogy a Tőled és országodtól való elkülönülés elviselhetetlen. Azt hiszem komoly vagyok, de ha továbbra is úgy tekintek azokra az emberekre, akik akadályt gördítenek boldogságom útjába, mint ellenségekre, akkor mennyire vagyok komoly? Elmagyaráztad, hogy azok, akik különbséget tesznek barátok és ellenségek között, nem mehetnek vissza Hozzád, mert a Te királyságodba nincsen ellenségeskedés.

Most hát, kedves Uram, teljesen megzavarodtam. Megpróbáltam magamra vonni a figyelmed, de már látom, hogy semmivel sem tudlak magamhoz vonzani. Csak színlelek. Akarom a királyságod, de Nélküled. Bűnöző vagyok, aki megpróbálta ártatlannak vallani magát, és most nincs hova menekülnie, sehova sem fordulhatok. Mit tegyek, kedves Uram?

Aztán meghallottam, hogy az Úr eképpen szól hozzám:

„Mindig is kedves voltál számomra, az is vagy és az is maradsz, csak nem hiszed el. Ezért azzal választod el magad Tőlem, hogy önmagad ellensége vagy. Gyerünk gyermekem és tapasztald meg, milyen az, ha valaki nagyon kedves Nekem! Én készen állok kedvesem, de vajon te is készen állsz rá?”

Kedves Uram, hol voltál? 

A holokausztban 6 millió embert mészároltak le. Ártatlan férfiakat, tehetetlen nőket, szerető gyermekeket. Közülük sokan gyűlöltek Téged, néhányan tudomást sem vettek Rólad, mások Hozzád imádkoztak. Néhányan életükben először Hozzád fordultak csüggedésükben. Másoknak mindennapos szokásává vált, hogy a Te nevedet kiáltsák! Ennek ellenére mindannyiukat lemészárolták Hitler uralma alatt. Kedves Uram, hol voltál? 

Pár ember letérdelt, hogy imádkozzon elalvás előtt. Páran az ebédlőasztalnál a Te áldásaidat kérték. Néhányukat arra képezték, hogy papokként és prédikátorokként szolgáljanak Téged. Mások bolond módjára mindenféle érzékkielégítésbe merültek. Mindenkit, aki akár imádott Téged, akár próbált elkerülni, lebombáztak Hiroshimánál.... Kedves Uram, hol voltál? 

Csecsemők millióinak puffadt fel a hasa, a szüleik olyan gyengék voltak, hogy ha valaki ásót adott a kezükbe, hogy dolgozzanak, akkor is éheztek, mert nem volt erejük a munkához. Ezek a gyermekek, nők és férfiak mind éhen haltak Etiópiában... Kedves Uram, hol voltál?

Az emberek azt hitték, itt a világ vége. Sokakat ismertek azok közül, akik meghaltak. A halál ott kísértett minden családban. Nagyon nehéz volt minden holttestet eltüntetni. A XIV. századi Európában a Fekete Halál idején a bolygó emberi népességének az egyharmada kihalt... Kedves Uram, hol voltál?

Kommunában éltek békében, összhangban a természettel. Az állatok a barátaik voltak, és tisztelték a félisteneket. Több mint 10 millió lelket számláló, erős nép voltak, és bár a leggazdagabb országban élnek, ma mégis ők a legszegényebbek és velük bánnak a legrosszabbul. Megfosztották őket a hazájuktól, lemészárolták vagy rezervátumokba hurcolták őket, szép lassan kihal a nemzetségük, egyre fogy a számuk. A jövőjük nem sokkal fényesebb, mivel náluk a legnagyobb a csecsemőhalandóság a fejlődő országok közül. Ezek az Indiaiak, akik Hozzád kiáltottak, harcba szálltak, hogy megvédjék magukat, azonban elestek, elveszítették földjüket, és a jövőjüket... Kedves Uram, hol voltál?

Több ezer ártatlan ember vesztette életét. Sokan elhunynak holnap vagy azután, vagy a jövő héten. Sokan, akik nem haltak meg abban a pillanatban, azt kívánták vagy fogják kívánni, bárcsak inkább meghaltak volna, mivel borzasztóan fognak szenvedni életük hátralevő részében. E szerencsétlen indiai emberek közül, akik meghaltak a bhopali kémiai robbanás miatt, sokan minden nap jártak templomba. Többen is tökélyre fejlesztették annak művészetét, hogyan imádkozzanak a védelemért. Ennek ellenére sem ők, sem szeretteik nem élveztek akkor védelmet... Kedves Uram, hol voltál?

Körülbelül 90 millió embert szakítottak el a családjuktól, megláncolták őket, ahogy az állatokat és arra kényszerítették, hogy hajóra szálljanak, s a legtöbbjük utazás közben meg is halt. Akik nem vesztették életüket a hajón, később azt kívánták, bárcsak inkább haltak volna meg, mert soha többé nem látták viszont saját hazájukat vagy családjukat. Feleségeiket a rabszolgatartók saját kényükre-kedvükre élvezhették, a gyermekeik pedig gyűlölködő környezetben nőttek fel. Haragudtak a világra, mit sem tudva saját kulturális örökségükről, a rabszolgaság igájából látszólag felszabadulva, másodosztályú állampolgárok maradtak egy olyan országban, melyet az ő szolgasorsuk tett gazdaggá. Ezek a rabszolgák, kiket Afrikából raboltak el, mielőtt elfogták volna őket vagy amikor eladták, és miközben haldokoltak, imádkoztak... Kedves Uram, hol voltál?

650 millió ember harcolt 18 napon át a Te parancsodra. Öt embert leszámítva mindenkit megöltek. Barátok mentek ölre a barátaikkal, tanulók harcoltak a mestereikkel, és rokonok néztek egymás szeme közé, ahogy halálos sebet ütöttek egymáson. A kuruksetrai csatát vallási háborúnak tartották, és kedves Uram, ott voltál! Azt mondtad:

„Aki ismeri megjelenésem és cselekedeteim transzcendentális természetét, az teste elhagyása után nem születik meg újra ebben az anyagi világban, hanem eléri az Én örök hajlékomat.”  (Bhagavad-gíta 4.9)

Elmagyaráztad, hogy ez az anyagi világ az ismétlődő születés és halál birodalma s nem való úriembereknek. Az élet itt mindig gyötrelmes, a szenvedés mindig intenzív. Megadatik nekünk a szabad akarat, amely segítségével felemelkedhetünk és felemelhetünk másokat, vagy lealacsonyodhatunk szenvedést okozva az emberiségnek. Kedves Uram, az a fájdalom és szenvedés, amelyet az emberek társaikkal szembeni embertelen viselkedése okoz, elsöprő mértékű. Nincs szeretet, boldogság és biztonság Rajtad kívül. Akik igazán meghódoltak Előtted, nem ismernek senki mást és Te sem ismersz senki mást rajtuk kívül. Mindig mindenütt jelen vagy, el lehet érni, készen állsz rá, hogy kimenekíts minket a nagy szenvedések és korlátok világából. Kérlek, ragadj el és engedd meg nekem, hogy igaz, őszinte transzcendentális szolgád lehessek, aki boldogtalanságban és boldogságban is háborítatlan marad.

Elmondtad nekünk, hogy itt az anyagi világban minden egyes lépésnél veszély fenyeget minket. Ha nem találunk teljes menedékre Nálad, az életünk kudarc lesz. Nem az a kérdés, hol voltál, hanem az, hogy mi hol voltunk? Hogyan használjuk a szabad akaratunkat? Uram, látván, milyen gyakran élünk vissza a szabad akaratunkkal, ma azt mondom: „Távozz, szabad akarat!” Könyörgök, csak arra kényszeríts, hogy megfelelően szolgáljalak Téged, mielőtt túl késő lenne! Most már értem, Uram. Mindig ott voltál, s elérhettünk volna Téged.... Csak mi hiányoztunk.

Ki toleránsabb az Úrnál és az Ő híveinél?

Drága Uram Syamasundara, tegnap nem találtam sem boldogságot, sem biztonságot semmiben sem. Hozzád kiáltottam, és kínok között panaszkodtam neked, azon tűnődve, miért hagyod, hogy így szenvedjek? Olvastam arról, milyen könyörületes vagy hisz megvéded a híveidet. Olyan sok példát láttam arra, hogyan záporoztad rájuk indokolatlan kegyed. Úgy éreztem, számításba sem veszel és elhagytál. Talán ezek a történetek nem is igazak; talán csak a kiválasztott elitre vonatkoznak. Gyötrődtem, és azon morfondíroztam, miért döntöttél úgy, hogy megvonod tőlem a kegyed.

Tegnap átnéztem azokat a dolgokat, miket azoktól kértél, akik kedvessé szeretnének válni számodra. Gondosan áttanulmányoztam a listát, s azt éreztem, hogy a magam részéről minden rendben van. Csak panaszkodtam és kínlódtam, s azon tűnődtem, hogyan is csaphattál be, hogyan szeghetted meg a szerződés Rád eső részét? Végig mentem az összes tevékenységen, amelyek kifejlesztik az istenszeretetet. Sokszor hallottam már ezekről, és gyakran prédikáltam róluk másoknak. Azonban kezdtem azt hinni, hogy csak bolondot csináltam magamból. Hol vannak a teljesen meghódolt és felhatalmazott tiszta hívők? Panaszkodtam és kínlódtam: miért kell olyasvalamiről prédikálnom, amim nincs, és amiben nem is hiszek?

Körülnéztem a csatatéren, s olyan bhaktákat kerestem, akiknek a társaságát korábban élvezhettem már, miközben Téged szolgáltalak. Van, aki visszavonult, másokat komolyan megsebesítettek, ám nem vettek tudomást a sérüléseikről. Egyesek még arra is buzdították társaikat, hogy hagyják ott velük együtt a csatamezőt. Panaszkodtam és kínlódtam a helyzetem miatt. Képtelen voltam megmenteni a bajtársaimat vagy akár csak tartani bennük a lelket, hogy harcoljanak, ezért hogyan is várhatnám el, hogy Te ugyanezt megtedd értem?

Drága Uram Syama, tegnap azon meditáltam, hogy Te vagy a legfőbb élvező, híveid azonban gyakran jobban szenvednek, mint bárki más. Arra gondoltam, mi is az értelme meghódolni egy olyan mester előtt, aki azt élvezi, hogy az alárendeltjei szenvednek? Az első gondolataim arra voltak hivatottak, hogy megértsem, hogy a szenvedésem a saját börtönöm lett. Kínok között felkiáltottam, és búsongtam: „Miért kell az Úr híveinek szenvedniük, ha a mesterük minden gyönyör tárháza?”

Tegnap túláradtak bennem a kétségek. Kételkedtem a szeretetedben. Hogyan is engedheted pont Te, a szeretet megtestesülése, hogy ilyen kínzó fájdalmat tapasztaljak? Kételkedtem a létezésedben, mert hogyan is vagy képes elviselni a dühömet és sértegetéseimet, amelyek valóban kihívást jelentettek a számodra, hogy vagy megmutasd Magadat nekem s átölelj, vagy chakráddal elpusztíts engem. Sem át nem öleltél, sem a chakrádat nem dobtad rám. Felkiáltottam és keservesen szenvedtem, hogy végre tégy valamit. Végül is miért kellene megpróbálnom mindenemet odaadnom Neked, amikor nem is értékeled, és nem is fogadod el felajánlásomat?

Úgy határoztam, olyan gyorsan elmenekülök előled, amilyen gyorsan csak tudok. Meg kellett találnom a boldogságot, a szeretetet, a biztonságot és a barátságot. Elkezdtem terveket szőni arról, mit tegyek, hova menjek, kinek a társaságát keressem? Meglepetésemre rájöttem, hogy semmi mást nem akarok tenni, mint dicsőíteni Téged. Nem akartam sehová se menni, ahol Téged nem imádnak, nem akartam senkinek a társaságát, aki képtelen velem megosztani a kedvteléseid pillanatait. Most már úgy üvöltöttem, mint még soha. Mit tegyek? Nem tudtalak elhagyni, de Veled sem tudtam maradni. Hangos és hosszú kiáltást hallattam, aztán felriadtam, s rájöttem, hogy csak álmodtam mindezt a magam önsajnálatában, magányában és bizonytalanságában. Ahogy felocsúdtam, értékelni tudtam, milyen nagy szeretettel vezettél ki engem az alvásból. Elviselted a tudatlanságomat és az illúzióimat, kedvesen vártál rám, hogy levetkőzzek minden befedettséget, s felébredjek magam is, csatlakozzam Hozzád és felkeltsek másokat.

Drága Uram Syama, tegnap annyira zavart voltam és féltem. Az álmom túl valódinak tetszett. Aztán hallottam, amint azt mondod: „Akár alszol, akár ébren vagy, az én szerető gyermekem vagy.” Majd hozzátetted:

„Hogy fogod megkapni a szeretetemet, ha befedett maradsz és alszol?” Azonnal felugrottam, és félredobtam a befedettségemet. Igyekeztem felzárkózni valakihez, aki sokkal előbb ocsúdott fel, mint én, s arra kértem az Úr szolgáját, hogy tartson magához közel, hogy biztosan ne aludjak el újra. Az Úr e szolgája felém fordult, és mosolyogva így szólt:

„Kedves testvérem, az Úr már megbízott azzal, hogy éberen tartsalak, és hogy azelőtt ébredjek fel, hogy feladtad a befedettségedet. Látod, kis ember, az Úr mindnyájunkat egyformán szeret. Sohasem hagyja, hogy egy lélekre senki se vigyázzon, vagy senki ne figyeljen rá, akár elismerjük, hogy Ő létezik, akár nem. Ő a mi igazi jóakarónk. Nagyon szerencsések vagyunk. Tegyünk hát másokat is szerencséssé, és ébresszük fel őket. Van, aki még el sem kezdett álmodni.”

Ránéztem a vezetőmre, s észrevettem, milyen gyönyörű is. Az Úr szépségéből, együttérzéséből és türelméből jócskán osztozott. Letérdepeltem, megragadtam a lábait, és megköszöntem, hogy létezik. Megpróbáltam szavakkal kifejezni elismerésemet, ám elcsuklott a hangom, és mindössze ennyi hagyta el a számat: „Olyan koldus vagyok, aki egy igaz barátra lelt.”

„Kedves Uram Syamasundara, tegnap olyan üresnek éreztem magam, azután meditáltam a lótusz lábaidon.”

Kedves Uram Syamasundara, tegnap magányos voltam, majd meditáltam a lótusz lábaidon.

Kedves Uram Syamasundara, tegnap úgy féltem, végül meditáltam a lótusz lábaidon.

Kedves Uram Syamasundara, tegnap lehangolt voltam, azután meditáltam a lótusz lábaidon.

Kedves Uram Syamasundara, tegnap dühös voltam, azonban a lótusz lábaidon meditáltam.

Kedves Uram Syamasundara, tegnap felfuvalkodottá tett a büszkeség, azután meditáltam a lótusz lábaidon.

Kedves Uram Syamasundara, tegnap gyötört a kéjvágy, azután meditáltam a lótusz lábaidon.

Kedves Uram Syamasundara, tegnap zavarodott voltam; semminek nem volt értelme, azután meditáltam a lótusz lábaidon.

Kedves Uram Syamasundara, tegnap olyan üres voltam, azután meditáltam a lótusz lábaidon.

Kedves Uram Syamasundara, tegnap tehetetlennek éreztem magam, végül meditáltam a lótusz lábaidon.

Kedves Uram Syamasundara, tegnap a vallás lényege eltörpült számomra, aztán meditáltam a lótusz lábaidon. 

Ma, kedves Uram Syamasundara, készen állok rá, hogy megtegyek bármit, hogy elnyerjem a barátságodat. Személyes tanácsod révén a zavarom megszűnik. Kérlek, engedd meg, hogy a híveidet szolgálhassam! Te nem ismersz senki mást, mint a Te tiszta híveidet, és ők sem ismernek mást, csak Téged.

„Minden elveszettnek tűnt, amíg azt nem éreztem, hogy gyengéden megrázol, drága Isteni Anyám. Mivel törődsz a gyermekeddel, felébresztettél engem a rémálmomból.”

Anya, köszönöm, hogy felébresztettél engem!

Tegnap rémálom gyötört: az anyagi világban voltam rab. Féltem, szomorú voltam és depressziós. Állandó háború dúlt és vitatkozás zajlott a nemzetek, törzsek között, sőt, még a családokon belül is. Az emberek annyira rászoktak a nemi életre, a húsevésre, a kábító és mámorító szerek fogyasztására, hogy többnyire csak aludtak, és az életük hátralevő részét értelmetlen cselekedetekre pazarolták.

Ebben az álomban sok őrült, hajléktalan embert láttam, akik éheztek. Az érzékeik börtönében e világnak minden lakója folyton aggodalmaskodott, amit másokra vetített, ennek agresszió és sértegetés lett az eredménye. Nem bíztak egymásban az emberek, mert mindenki csaló volt. Akik úgy vélték, hogy kicsit kevésbé bűnösök, hatástalan vallásos életstílusba merültek, ami nem segített nekik abban, hogy a kötöttségektől megszabadítsák saját magukat és azokat, akik tőlük függtek. Bolyongtam, s őrültként kerestem valami magasabb rendű, értelmesebb megtapasztalást, és őrültségemben kétségbeesetten boldogtalan voltam.

Mivel nem akartam meghódolni, megpróbáltam elvonni valahogy a figyelmemet minderről: egyetemi tanulmányokat folytattam, különféle munkákkal és társadalmi kikapcsolódással kísérleteztem. Rengeteg barátom volt, mindegyikük a frusztráció más és más ízét hozta az életembe. Megpróbáltam a frusztrációmat a másik nem segítségével szőnyeg alá söpörni, és a tökéletes partnert kerestem. Csak a mély elégedetlenséget találtam magamban, illetve a zsémbelő lelkiismeretem eközben arra emlékeztetett, hogy csupán tettetem, hogy boldog vagyok.

A fájdalom égetett, szenvedésemet szavakkal leírni lehetetlen. Az unalom és gyötrelem követtek mindenhova. Az öngyilkosság gondolata incselkedett velem, mint egy kéjvágyó szerető. A miszticizmushoz és spiritualizmushoz fordultam, e tévhitben keresve a tisztánlátást. Minél inkább elmerültem a szervezetek ténykedéseiben, annál szervezetlenebb lett a saját életem. A kínom akkor hágott a tetőfokára, amikor végül megértettem, hogy ez nem az én otthonom, de semmit sem tudtam a saját helyemről.

Csatlakoztam a bhaktákhoz. Bár nem voltak nagyon hűséges gyakorlók, legalább tudták, hogy ki kell jutniuk ebből a világból. A legtöbben küzdöttek egy ideig, majd feladták az erőfeszítést, és újra megpróbálták magukat beleszőni az illúzió szövetébe.

A betegségem napról napra fokozódott. Szívem Urához könyörögtem; arra vágytam, hogy csatlakozhassak Hozzá a királyságában. Élvezettel olvastam a kalandjait és kedvteléseit, és amiatt sajnáltam magam, hogy képtelen vagyok bennük részt venni. Elmémmel játékokat űzve, elfoglaltam magam, hogy kevésbé érezzem haláltusám súlyát. Talán én magam voltam a probléma? A legtöbb ember végezte a dolgát, és nem zavarták meg a menekülés gondolatai. Miért hagyta az Úr, hogy ilyen tisztító tűzön menjek keresztül? Indokolatlan kegyedért kiáltok.

Minden elveszettnek tűnt, amíg azt nem éreztem, hogy gyengéden megrázol, drága Isteni Anyám. Mivel törődsz a gyermekeddel, felébresztettél engem a rémálmomból. Nincsenek szavak arra, mennyire megkönnyebbültem és milyen boldog voltam, amikor rájöttem, hogy a pokoli börtön egy álom volt csupán. Leírhatatlan boldogság kerített hatalmába, amikor megtudtam, hogy soha el nem hagytam egy pillanatra sem a társaimat és a mestereim lakhelyét. Az atyám nem hagyott el engem. Anyám gyengéd törődése újra a csodálatos valóságba emelt, amelynek magam is része voltam.

Ó, Isteni Anyám! Azért imádkozom, hogy sohase menekülhessek kegyes pillantásod elől! Az éberséged nélkül az élőlények megkönnyebbülést nem ismerve szenvednek pokoli illúziótól és álmoktól az anyagi világegyetemben... Hálás maradok Neked...

A koldus I. – Meditációk és imák a Legfelsőbb Úrról

Kedves Úr Krisna! Elküldted tiszta bhaktádat, Srila Prabhupadát azért, hogy megtanítsa nekünk az igaz tudást, hogy hogyan tudunk Téged szolgálni. Te vagy mindennek a forrása. Azoknak, akik Téged szakadatlanul szeretettel szolgálnak, áldásokat, értelmet és védelmet adsz, hogy elérhessenek Téged.

Kedves Uram, olyan értékes lehetőséget adtál nekem, hogy elérhesselek, de úgy tűnik, nem látom, milyen értékes is az. Csak követelőzök anélkül, hogy átadnám Neked azt, amit vársz tőlem.

Édes drága Uram! Kérlek, engedd meg, hogy menedéket vegyek a lábaidnál. Hatalmazz fel, hogy véghez vihessem a vágyaidat, és adj nekem erőt és értelmet, hogy Eléd járulhassak. A tulajdonod vagyok, tégy velem, amit jónak látsz. Sose hagyd, hogy az érzékeim rabszolgája legyek. Vezess engem a bensőmben, és hadd tapasztaljam meg továbbra is Srila Prabhupada szeretetét, és isteni, transzcendentális áldásaidat.

Ajánlás

Ezt a könyvet Ő Isteni Kegyelme A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupadanak ajánlom, aki azért könyörgött az Úrhoz, hogy szórja ránk a kegyét.

Őszentsége Bhakti Tirtha Swami 1950. február 25.-én született az Egyesült Államokban, Ohio államban, Clevelandben egy keresztény család gyermekeként. Szülei a vallásosság és nagylelkűség szellemében nevelték. Már gyermekkorában szerepelt a televízióban, ahol a keresztény értékekről prédikált. Középiskolás éveiben tovább folytatta vallásos, filozófiai és politikai előkészítő tanulmányait. 1972-ben a Princeton Egyetemen szerzett diplomát pszichológiából és afrikai-amerikai tanulmányokból. 

Az egyetem befejeztével csatlakozott a Hare Krisna Mozgalomhoz, ahol Ő Isteni Kegyelme A.C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada tanítványa lett. 1973-ban vált avatott bhaktává és 1979-ben lépett a sannyasi rendbe. 

Az ISKCON (Krisna-Tudat Nemzetközi Szervezete) vezetői testületének első számú afro-amerikai tagja lett. Számos könyvet írt, előadást tartott a világ különböző országaiban, spirituális tanácsadóként is szolgált. 1990-ben Nigériában megkoronázták a társadalomban végzett munkásságának elismeréseként. 

2005. június 27.-én hagyta el ezt a világot a melanoma rákos szövődményeinek következtében Pennsylvániában a Gari Nagari farmon tanítványai körében.